Neville nagydolga

Neville mögött becsukódott a szobaajtó. A hirtelen jött sötétben először nem látott semmit, de amikor pálcájával fényt varázsolt a helyiségbe, és körülnézett, szeme nagyra tágult ijedtségében. Felsikoltott.

Rémülten hátrahőkölt, és visszahátrált a folyosóra. Amikor bezárult az ajtó, pihegve nekidőlt, és hosszú másodpercekig csak a légzésére figyelt, hogy valamelyest lenyugodjon.

- Hogy lehettem ilyen hülye! – szidta magát. – Hiszen korábban már jártam itt! Hogyan felejthettem el EZT?

Ha nem lett volna a Roxfort pincéjében, simán sarkon fordult volna, és keres egy másik mellékhelyiséget, de itt nem tehette meg. Büntetésben van, ha elhagyja a pince területét, Piton professzor elevenen felfalja!

Csak nem fog megijedni néhány torz kőszobortól!

Nagy levegőt vett, és újra benyitott. Most nem világított a pálcájával, azt remélte, sötétben kevésbé lesznek rémisztőek a szobrok.

- Miért ittam meg vacsorára azt a liter töklevet! – szidta magát, és beljebb araszolt. – És azt a tál zabkása is túl sok volt…

Ötször ütötte be a térdét, mire eltapogatózott az egyik ajtóig. Nem nyílott ki, hiába feszegette, sőt, kísérteties bugyborékolás hallatszott ki a fülkéből.

Neville maradék bátorsága is elpárolgott, de hősiesen maradt – szorította a szükség. Így próbát tett a következő ajtóval is, és amikor az ellenállás nélkül kinyílt, megkönnyebbülten rogyott le az ülőkére.

Hosszú percek teltek el. Neville már elvégezte, amiért jött, de még erőt gyűjtött, hogy kimerészkedjen a külső csarnokba. Valamiért az alig két négyzetméteres helyiségben nagyobb biztonságban érezte magát, mint a kinti óriási térben.

- Ott kint nem vagyok veszélyben, nem fog történni velem semmi ijesztő! – motyogta maga elé, mintha egy mantrát ismételgetne, majd a kilincs után nyúlt.

- Így igaz! – hallotta közvetlenül a fülébe suttogva a jeges női hangot. – Nem kint vagy veszélyben, hanem itt bent! – kacagta rosszindulatúan, és Neville a levegőbe emelkedett.

Nem sokáig lebegett – a következő pillanatban újra hatott rá a gravitáció, és visszazuhant a földre. Álla találkozott a kilinccsel, a kulcs végighorzsolta a homlokát. Egy foga darabokra zúzódott, míg ajka felrepedt.

Kezével vakon kitapogatta a kilincset, és kitántorgott az előcsarnokba. A csaphoz érve a tükörbe bámult, és látta, ahogy a háta mögött kékes derengéssel kísérve egy szellem lebeg ki a fülkéjéből.

- K-k-ki v-v-vagy te? – rebegte Neville a tükörképtől megbabonázva.

- A vízvezetékcsövek éjszakai vándora vagyok! Hogy merted megzavarni nyugalmamat? – huhogta az vészjósló hangsúllyal.

- M-m-mi a-a-az a fejeden? – érdeklődött Neville rosszat sejtve.

- Nos, te mit gondolsz? – hajolt közelebb a szellem. Neville úgy látta, kissé ideges.

- De hisz ti áthaladtok a szilárd dolgokon! – bökte ki az első gondolatot, ami az eszébe jutott.

- De ez nem azt jelenti, hogy a szilárd dolgok is áthaladnak rajtunk! - vicsorogta a szellem, és megfojtotta a rémülten kapálódzó fiút.

**HúúúHúúúH**

Másnap Perselus Piton megelégedve vette tudomásul, hogy kedvenc mellékhelyisége újabb szoborral gyarapodott.

- Csak ne hasonlítana arra az idióta Longbottomra! – morogta megvetően, majd elsétált, hogy beszéljen az aurorokkal, akik egy eltűnt diák miatt sürgősen találkozni akartak vele.

VÉGE